A Huzella Iskolába való beiratkozási káosz kapcsán számos véleményt osztottak meg velem itt a blogon, és persze személyesen is - meg hát nekem is volna még hozzáfűznivalóm, egy némileg távolabbi nézőpontból szemlélve az eseményeket. Mert a Huzella-botrány csak egy tünete annak, hogy mennyi baj van a magyar közoktatási rendszerrel. (De azt például jól mutatja, pénzügyi szempontból mennyire ellenérdekelt fél lehet egy önkormányzat és a saját iskolaigazgatója).
Helyzetkép, nagy vonalakban, oktatáspolitikai szemszögből
Akit valamennyire is érint a téma - és ilyenek sokan vannak felnőttek is, szülőként, pedagógusként, intézményvezetőként - az mind egyetért abban, hogy a magyar közoktatás ezer sebből vérzik. A közhelyszámba menőket (alulfinanszírozottság, tanári túlterheltség) már nem is említeném, csak azokat, amelyek esetleg fel sem merülnek az olvasókban.
Jelenleg a közoktatást az állam néhány törvénnyel szabályozza, a finanszírozás és a részletek pedig az önkormányzat kezében vannak. Az önkormányzatokban pedig többnyire hiányzik a szakmai tudás vagy a politikai bátorság (de leginkább mindkettő), hogy oktatási intézményeik életébe érdemben beleszóljanak (és ez valószínűleg a legtöbb esetben kifejezetten szerencse). Azonban így azokra a célokra, amelyeket az oktatásnak egy társadalomban el kéne érnie, nem jut kellő figyelem, hiszen az intézményvezetők - érthető módon - saját óvodájuk, iskolájuk érdekeit tartják csak szem előtt. A "jó" (okosabb, magasabb színvonalú kulturális közegből érkezett) gyerekek beiskolázását preferálják a tanárok, hiszen velük sokkal könnyebb boldogulni. A szülők is nyugodtabbak, ha "jó környezetbe" kerül a gyerek, hiszen a kölkök egymástól is tanulnak, és elsősorban nem azt, amit a felnőtt szeretne. (Mindkét félnek igazat kell adnom - tanítottam is, meg óvodás-iskolás gyerekeim is vannak.)
Így alakulnak ki a Huzellához hasonló jó hírű iskolák egy-egy agilis igazgató kezei alatt. És kevésbé ügyes vezetővel vagy szegényebb önkormányzatokkal megáldva így "születnek meg" azok a lepukkant, alacsony színvonalú intézmények, ahonnan a kicsit is jobb helyzetben lévő szülők sikítva menekítik el a gyerekeiket. Az önkormányzatok, ha esetleg mindkét típus jelen van a településükön, sok mindent tehet(né)nek a kiegyenlítés érdekében; de ezt a politika logikája - a szülők érthető igénye, a magasabb társadalmi státuszúak erősebb érdekérvényesítő képessége miatt - nem teszi lehetővé. Rosszabb esetben a körzethatárok további szegregációt növelő tologatását vonja maga után. Más önkormányzatok pedig helyzetüknél fogva tehetetlenek - hiszen maga az iskolafenntartás is kezelhetetlen terhet ró rájuk.
A baj nem az, hogy lesznek jó állami iskolák, hanem hogy kialakulnak olyanok, amelyek nem képesek felkészíteni az oda járó diákokat az életben való helytállásra, és ezzel jövendő munkanélküliek tömegeit bocsátják útjukra - miközben a közgazdászok immár egyértelmű konszenzusa szerint az alacsony foglalkoztatottság az ország gazdasági fejlődésének legnagyobb akadálya.
Máséval a csalánt
A miniszterek Magyar Bálinttól Hoffmann Rózsáig az esélyegyenlőségről prédikálnak, de a piszkos munkát rábízták az önkormányzatokra (meg az iskolákra), anélkül, hogy bármilyen eszközt adtak volna ehhez a kezükbe. Az oktatásba fektetett pénz és energia megtérüléséhez minimum egy évtizedre van szükség, míg a politikai ciklusok csak négy évig tartanak - tehát senki sem vállal fel népszerűtlen döntéseket a hosszú távú siker érdekében. (Főleg nem az önkormányzati politikusok, akiket a választópolgár azonnal, a boltba menet, az utcán megszólítva is el tud számoltatni.)
Az ostor végül az anyagilag és erkölcsileg is ismert mértékben megbecsült pedagóguson csattan ismét. Meg a hátrányos helyzetű gyerekeken. Valamennyire pedig azokon is, akik ugyan megtehetik, hogy saját autóval más településekre szállítják csemetéiket az iskolába, de tulajdonképpen nekik is kényelmesebb volna a körzeti suli, ha a színvonala megfelelő lenne.
Új közoktatási törvény
Jelenleg új közoktatási törvény készül, ami a finanszírozást és a felügyeletet is kivenné az önkormányzatok kezéből - ez önmagában lehet jó is, rossz is. Én üdvözölném, ha az iskolafenntartás nem azon múlna, hogy egy városnak-falunak van-e saját bevétele. Kicsit több ellenőrzés sem ártana - még végzős egyetemistaként egy teljes évet taníthattam úgy a főváros egyik elit gimnáziumában, hogy soha, senki nem jött be az órámra megnézni, mit is csinálok. (Jelenleg is tanító barátnőim szerint a helyzet azóta sem változott.) Ez persze nem miattam baj, hanem úgy általánosságban - mindenki ismer olyan tanárokat, akiket nem hogy gyerekek, de emberek közelébe sem engednénk szívesen. (Muszáj most megjegyeznem: semmiképpen sem szeretném megsérteni a rengeteget dolgozó, tudással, gyerekszeretettel és hivatástudattal felvértezett, amúgy is lebecsült pedagógusokat - természetesen nekik köszönhető, hogy a magyar közoktatás még egyáltalán működik valahogyan.)
A valódi esélyegyenlőség érdekében nagyon hasznos lenne, ha a "rossz iskoláknak" több figyelem és fejlesztés jutna. Nagyon jó lenne, ha valóban javulna a hozzáférés, és a borsodi zsákfalvakban vagy a lepukkant iparvárosok telepein élő gyerekek is rendes oktatásban részesülnének. Nagyon jó lenne - különösen a mélyszegénységben, illetve kulturálisan rettentő alacsony szinten élő családok esetében - ha a gyerekeknek már hároméves korban kötelező volna elkezdeni az óvodát, hiszen ekkor még van esély a fejlesztésre, miközben hatévesen már reménytelen ledolgozni az otthonról hozott hátrányokat.
A legbiztosabbnak ezzel szemben az emelkedő kötelező óraszám, vagyis a tanárok további kizsigerelése látszik. Az óvodakötelezettség korhatárának csökkentése is húzódik már évek óta, mert az óvodai kapacitások növeléséhez szükséges pénz magától nem kerül be a rendszerbe.
És az egyébként jószándékú reformerekkel pedig van még egy probléma: óriási lelkesedéssel és önbizalommal mennek neki fejszével egy hihetetlenül bonyolult rendszer átfaragásának, anélkül, hogy a benne lévőket (jelen esetben a gyerekeket, pedagógusokat, szülőket, önkormányzatokat) akár csak felkészítenék a várható változásokra. Arról nem is beszélve, hogy esetleg megkérdeznék a véleményüket. Mintha az oktatáspolitikusokat egyöntetűen jellemezné az a felsőbbrendűség, amely csak a pedagógusok lustaságában vagy alkalmatlanságában, esetleg a szülők önzésében látja a Kánaánhoz vezető út akadályait. Amelyeket persze egy kis kényszerrel, fenyegetéssel simán el lehet hárítani.
A végére: megoldás helyett kérdés
Nincsenek kész, tuti válaszaim, hogyan kéne jó közoktatást csinálni Magyarországon. Csak azt tudom, ha nem lesz ilyen, reménytelen a kilábalás, mind gazdasági, mind társadalmi értelemben.
Önök szerint melyek azok az intézkedések, amelyek úgy növelik az esélyegyenlőséget, hogy az Önökhöz hasonló, magas kulturális és társadalmi státuszú polgárok sem érzik őket igazságtalannak és/vagy elfogadhatatlannak?
